Tegnap, valamikor késő este, munka után kimentem sétálni. Tele volt a fejem.... is.

Majd félméteres szűz hóban bandukoltam, ami valami egészen különleges érzés: ahogy sejtelmesen világít a hó, körülölel a csend, és csak lépteim nesze az, ami megtöri - de az is úgy, hogy beleillik, nem zilálja szét, hanem részévé válik.

Elfáradtam. Leültem - s ha leültem, hát le is feküdtem. Arcomba hulltak a szállingózó pelyhek.

És igen, ahogy kitárt karral feküdtem a hóban, lassan mozdult a kezem  "angyalkázni". Ahogy felálltam.... megláttam az ott hagyott képet. Sokáig néztem.

Aztán hirtelen mozdulatokkal szarvakat rajzoltam és patákat. Ennél is megálltam pár percre.

És....  én nem tudtam újra angyalkává formálni.

De délelőtt elmentem ismét arra. Az éjjel hullott hó kiigazította.

"Ez a magától: ez a Kegyelem." 

/ http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_180.html /

... Ebből persze életemre nézve nem vonok le következtetést....?!